A Szállító

Ford Transit

Ahogyan két patak egyesül folyóvá, úgy született meg a Ford Transit gépkocsi is, két párhuzamosan gyártott gépkocsi fejlesztésének eredményeit egyesítették egy járműbe. A művelet sikerét semmi sem jelzi jobban, mint a modell öt évtizede töretlen karrierje.

A Ford autókonszern Egyesült Királyságban működő leányvállalata 1957-ben dobta piacra a Ford Thames 400E modellt, amelynek létrejöttét a piac szorgalmazta. Égetően nagy szükség volt egy kompakt méretű, azonban tetemes mennyiségű áru elszállítására is alkalmas járműre. A briteknél volt már hagyománya a Ford kisteherautók gyártásának, azonban a mindössze tíz lóerős, oldalszelepelt motorral felszerelt, 1938-ban kifejlesztett Fordson E83W már nem felelt meg az igényeknek, a dagenhami gyárnak ezért új küldetést adtak. A középmotoros Thames szép karriert futott be, 1965 szeptemberéig 187 ezer készült belőle. A második világháborút követően a Német Szövetségi Köztársaságban is kifejlesztettek egy Ford kisteherautót, az FK1000/1250 modellt – más néven a Taunus Transitot -, amelyet Köln mellett gyártottak (a típus FK jelzése a Ford Köln szavakból ered, a számok a modellek öntömegét jelölték). Az első széria 1,3 literes Ford Taunus motort kapott, 1955-től azonban az 1,5 literest építették az FK-kba. A hatvanas évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy modellfrissítésre van szükség, ekkor azonban Detroitból egy megfellebbezhetetlen utasítás érkezett. A költségek alacsonyan tartása miatt elvárták a Ford vezetői, hogy Európa gyáraiban ugyanolyan Ford kisteherautó készüljön, a brit és a német mérnökök pedig közösen dolgozzanak annak kifejlesztésén. A „Piroska” (Red Riding Hood) projekt végül egy olyan gépkocsit eredményezett, amely szakított brit és német elődeivel, sokkal inkább számított egy aprólékos gonddal, roppant körültekintően megtervezett új kategóriának.

Az első generáció

A Ford Europe néven egyesített, addig riválisnak számító két Ford egység a fejlesztésbe beleadott apait-anyait. Az 1965 októberében bemutatott jármű sokkal tágasabb és erősebb volt, mint felmenői, ráadásul öröm volt vezetni, az elöl elhelyezett motor pedig tágas utasteret és rakteret eredményezett. Nagy-Britanniában a Transit modellt eleinte Langley-ben, a Supermarine Spitfire vadászgépek egykori gyárában készítették, 1972-ben aztán egy másik repülőgépgyárba, a Hawker Hurricane-ok egykori szülőhelyére költöztették a gyártást.
Ugyan a Transit futóművének gerincét elől és hátul is merev tengely képezte, a viszonylag tekintélyes tengelytáv és a széles nyomtáv komfortos haladást és jó úttartást tett lehetővé. A teljesen azonos szerkezetű első szériás Transitok eltérő motorokat kaptak Angliában, illetve az NSZK-ban. A britek az Essexben található Ford motorgyárban előállított 1,7 és 2,0 literes négyhengeres benzinmotorokat favorizálták, illetve megpróbálkoztak egy dízellel is. Utóbbit hosszabb orráról lehet felismerni, ez a jellegzetesség egyébként minden első szériás, dízelmotoros Transitra jellemző volt. A Perkins által szállított gázolajos azonban bágyasztóan lomha volt, ezért 1974-től kezdve a Ford saját, Yorkban gyártott erőforrására cserélték le. A németek eközben a Ford Taunus négyhengeres benzinmotorjait használták.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2017. márciusi számában olvasható.