Az utolsó sorhatos

Alfa Romeo 2600

Az Alfa Romeo presztízsét és versenysikereit legendásan erős hathengeres motorjainak köszönhette. A sorhatosok és felettük elhelyezkedő ikervezérműtengelyek által fémjelzett korszak 1968-ban ért véget, mégpedig az Alfa Romeo 2600-as modellel együtt. Szerencsésen rábukkantunk e típus egy szép állapotban fennmaradt példányára, amelyet az alábbiakban mutatunk be.

Az Alfa Romeo vásárlóinak régi vágyát elégítette ki az 1962-ben bemutatott modelljével, amely a gyári nómenklatúra szerint a Tipo 106 nevet kapta, azonban a nagyközönség szívesebben hívta 2600-asnak. A névadó természetesen az orrban terpeszkedő, 2584 köbcentiméteres, hathengeres motor volt, amely a hattyútáncát járta. A későbbiekben – elsősorban pénzügyi megfontolásokból – búcsút vettek a drágán gyártható, nagyméretű motortól, hogy az olcsóbb négyhengeresekre koncentráljanak, a sorhatos pedig már soha nem tért vissza.

Az erőforrás

A sorhatos motor látványos, maszkulin jelenség volt, hangjától pedig libabőrös lett a hát. Ha beindították, 5900-as fordulaton akár 145 lóerős teljesítményt is leadhatott. E teljesítmény részben az égéstér alakjának köszönhető, amely félgömb alakú, úgynevezett hemiszférikus. Ez a megoldás kevésbé akadályozta az égéstérben kavargó gázok áramlását, mint a hagyományos formájú égéstér, az akadálymentesen pörgő motor pedig plusz lóerőkkel hálálta meg a tervezők körültekintését. A főtengely a motor felett elhelyezkedő vezérműtengelyeket lánchajtással forgatta, a motor kenéséhez szükséges olaj hőmérsékletét pedig egy olyan olajhűtő biztosította, amelyet a folyadékhűtés rendszerébe integráltak. A motort kettős torkú Solex 44 PHH típusú karburátorok látták el üzemanyaggal. A Berlina változat két ilyen karburátorral 130 lóerős teljesítményre volt képes, a Spider és a Sprint modellek ellenben hármat kaptak, így teljesítményük 145 lóerőre nőhetett.
A motor kardántengely közbeiktatásával a hátsó kerekeket hajtotta meg, mégpedig egy ötsebességes váltó (az ötödik fokozatot hívták „autostrada” fokozatnak is) közbeiktatásával – ez a technikai megoldás még évtizedekkel később is különlegesnek számított. De a lenyűgöző extrák sora ezzel nem ért véget. A korszak átlagos gépkocsijainál megszokott volt a hatvoltos elektromos rendszer, nem úgy az Alfa zászlóshajójánál. A termetes és erős autóba a Marelli cég által fejlesztett 12 voltos rendszert telepítették.

Lenyűgözni a nagyérdeműt

Egy nagy teljesítményű autónak akkoriban elnézték a hátsó dobfékeket, ezért az első ezer darab 2600-as is dobokat kapott hátulra, ellenben az első kerekeket tárcsákkal lassították – a megfelelő fékerő előállításában egy vákuumos rásegítő működött közre. A hűtött dobfékeket 1963-tól aztán tárcsafékekre cserélték, hogy a gépkocsi még inkább megfeleljen egy prémiumkategóriás járművel szemben támasztott követelményeknek.
Az első felfüggesztések függetlenek voltak és bár hátulra merev tengely került, tekercsrugókkal összekötött háromszög alakú és csatolt lengőkar által alkotott felfüggesztés biztosította a komfortos haladást, amelyet a gyárilag felszerelt Pirelli Cinturauto HS gumiabroncsok is fokoztak.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2017. márciusi számában olvasható.